Treboniust védik a sérült, és kissé már kimerült varázslók, illetve a turba tagjai, amennyire elehet. Adrzej és Dmitrij küzd két ördöggel aránylag távol a többiektől, a többiek pedig próbálják a pokoli követ megszerző varázslót védeni a rárontó ördögöktől és démonoktól, akik – bár kevesebben vannak a csapat tagjainál -, erőben és mágiában is túlerőben vannak.
A csapat hátrált a templom felé, amelynek kinyílott a kapuja, és a ciszterci szerzetesek vonultak ki rajta énekelve. Élükön a prior, kezében egy nagy, díszes, falról leakasztott kereszttel, és Matteo egy kisebb körmeneti kereszttel. Mögöttük a többi szerzetes, laikus testvér.
Ketten a templom melletti harangtoronyhoz mentek és kezdtek harangozni, többen, főleg az idősebbek, gyávábbak, a templomajtó előtt megállva, teljes torokból énekeltek, míg körülbelül tízen bottal, konyhai bárddal, nagykéssel, lapáttal, csákánnyal, szenteltvizes edénnyel vagy kis kereszttel felszerelve vetették rá magukat a pokol teremtményeire. Ez megzavarta a támadókat, sikerült enyhíteni a turbán levő nyomást.
A földből a csapat körül szúró, maró füst tört elő, Yata volt az, akinek nem sikerült a mentődobása, és öklendezve hagyta el a csatát. Hat ördög, három, teljesen egyforma, fekete, szőrös, lóarcú démon, és egy áttetsző, felettük lebegő nőarcú démon támadta őket. Az egyik démon tűzgejzírt varázsolt köréjük, de szerencséjükre félre tudtak ugrani időben a tűz elől.
Yata, mikor magához tért, a női, áttetsző démonra fényaurát bocsátott, amivel új lelket öntött a szintén hátrálásra kényszerített, harchoz nem szokott szerzetesekbe, mivel ők angyalnak nézték a hírtelen, a csatatér felett feltűnő ragyogó lányt. Dmitrij az egyik ördögre egy vödör vizet teremtett, Donatus elfújta a ködöt és vele az „angyalt” is, Trebonius kővel nyársalt fel egy ördögöt, Chrisagon fagyasztotta őket, míg a turba fegyverekkel védte a varázslókat, rést keresve a támadásokhoz.
Komoly sérülések után, végre az utolsó démont is visszaűzték. Yata, Trebonius és Commodus volt az, aki végzett egy-egy démonnal, a többiek az ördögöket üldözték el, felmentve a szerzeteseket, akik közül csodával határos módon senki sem halt meg, sőt, könnyebb sérülésekkel megúszták az összecsapást. Ideiglenesen meggyógyították mágiával a turba tagjait, de nem maradtak a szerzetesek hívására sem.
Trebonius elismételte Máté apátnak, hogy a Kőszegen elfogott démonimádótól tudták meg, hogy a Pokol rajt kíván ütni a kolostoron, vele összejátszott egy szerzetes társuk is. De, a kőről nem beszélt még, csak hajtotta a csapatot, induljanak vissza a conventusba. Frissítőket azért elfogadtak, majd a diadalt ünneplő szerzetesektől elbúcsúzva, visszaindultak az erdőn keresztül otthonukba.
Alig fél mérföldet mentek, mikor egy, pár napos halottnak tűnő paraszt lépett eléjük az erdőből, és kérte a követ, Commodus lefejezte válaszul. Újabb pár mérföld után kiértek egy tisztásra, mikor látták, hogy délről sötét felhő közeledik feléjük.
Akinek volt lova, vágtázni kezdett Yata, Dmitrij és pár ember lemaradt. Ők vették észre, hogy a felhő a Treboniust kísérő csapatot követi. Treboniusék ismét bevágtattak az erdőbe, majd az erdőből egy domb tetejére értek, ahonnan már látták a völgyben felépült földvárat, a hegytetőn épült várat, mikor megfigyelték, hogy a felhő egy nagy sáskaraj, amit démonok hajtanak.
Trebonius és pár embere bemenekült Gyöngyös földvárába, míg a többiek a falon kívül maradtak, mikor a sáskák lecsaptak a termésre, állatra, emberre egyaránt. Az egész környék felbolydult a rengeteg állattól félhomály lett. A varázslók a Férgek purgálása és Tűzraj varázslataikkal próbálták a sáskákat pusztítani, Chrisagon a sáskákat kísérő démonok egyikét támadta, jéggé változtatva annak szárnyait, a másik démonra Trebonius mondott varázslatot. Közben Yatáék is a dombtetőre értek, ahol látták a vár körüli „harcot”. Yata mágiával felerősítve a hangját kiáltott a társainak hogy figyeljenek a démonokra.
Ez a harc rövidebb volt, a két démon kis erejű volt, a sáskákat az összehangolt tűz-víz-purgálás varázslatokkal elpusztították, mielőtt nagyobb kárt okoztak volna. Ráadásul Yata hangját az itteni emberek is hallották, akik szintén égi jelnek vették, aki figyelmezteti őket a bajra. A varázslók is jól jöttek ki a dologból, hiszen ők pusztították el a sáskákat, és állították be úgy az egészet, mind akik éppen visszafelé tartanak otthonukba. Trebonius gyorsan kihasználta a helyzetet, és a hangban felismerni vélte elhunyt bátyja, a szent életű don Bosco hangját, aki a közeli Lékán nyugszik a Templomosoknál, és egy ideje azon dolgozik, hogy a helyiek szentként tiszteljék.
A csapat sietett is tovább a conventushoz, most már állandóan kémlelve az eget, utat, erdőt, állandó harckészültségben. A conventus előtt fel is tűnt nekik a zavaró csend, valami megülte a tájat. ahogy felettük feltűnt a vár, és elkezdték azt megkerülni hogy a kapuhoz érjenek, Donatus tanítványa kiáltott le nekik, hogy igyekezzenek, mert valami van a kapunál.
Teljes fegyverzetben, varázslatokat mormolva fordultak rá a kapu előtti emelkedőre. zavaró volt a csend, semmilyen hangot nem hallottak.
Először azt vették észre, hogy a kaputorony két oldalán nyüzsögnek az emberek, mind fegyverrel, a kapu becsukva, attól kicsit balra állt két démon, akikkel Vid társalgott a falról. Erre mindegyikükben meghűlt a vér.
Mindkét démon majd 3 méter magas, hatalmas alak volt, egyikük teljesen emberszerű, csak a bőre kék, a másik viszont egy bikafejű, denevérszárnyú, négykarú alak. Gyors Titkos tanok dobással meg is ismerték őket, mindkét démon magas rangú volt a pokoli hierarchiában.
Most már tudták, Vid miért tartja fel őket, túl nagyhatalmúak ahhoz, hogy a Menny erői hagyják őket sokáig a Földön megjelenni. (Legalábbis, remélték hogy tényleg ez történik.)
Ezt persze a démonok is tudták, majd Treboniushoz fordulva ajánlatot tettek a kőre. Olyan ajánlat volt, mely mind Treboniust, mind a conventust nagyhatalmúvá, gazdaggá teszi. Szerepelt benne többek között jó pár, ősi varázstekercs, Tremere egy varázstárgya, mely náluk van, és persze pénz, drágakő.
Trebonius egy napnyi gondolkodási időt kért, mire még megfenyegették, majd eltűntek. A környék szó szerint megkönnyebbült, mikor eltűntek. Az erdő egy sóhajtással újra életre kelt, a szél feltámadt, a madarak, állatok egyszerre szólaltak meg.
A varázslók a tanácsterembe siettek, és hamar eldöntötték, hogy útra is kelnek Velencébe. Hiába sötétedik már, fáradtak, muszáj menniük. Ők nem akarnak leszállni a Pokolba, visszavinni a követ azért, hogy valaki más újra megtalálja, használni sem akarják, legegyszerűbb, ha elrejtik. Igaz, hogy a környéken is van több szentnek relikviája, ha elmennek a kapun keresztül Esztergomba, onnan, ha szerencsések, gond nélkül elérnek Fehérvárra, ahol több szent is nyugszik, Konstantinápolyban is tudnak több szent sírjáról, de Konstantinápoly most elég zavaros. Így Velence maradt, ahol maga Márk nyugszik, az egyik evangélista. Másnapig azért sem várhatnak, mert mások is jöhetnek a kőért, ha meg Velencében vannak, ott nincsen Aegis sem, és nappal egyébként sem tudnák megmagyarázni a székesegyházban, miért is akarják felnyitni a sírt.
Még most, este át kell kelniük Velencébe, és azonnal, éjjel a sírhoz jutni. A sérülteket vissel meggyógyították, Dmitrij javaslatára egy Vim varázslattal leplezték a követ amennyire tudták, majd az összes varázsló Vid kivételével, fegyvereseikkel, tanítványaikkal a pincében levő varázsjelen keresztül átkelt Velencébe. Ott volt nagy meglepetés, majd nagy készülődés, mikor megtudták jövetelük okát. Menyhért már nagyon öreg, Antoine az, aki vállalkozott arra, hogy még most éjszaka a Szent Márkhoz vezeti a csapatot.
Fáklyákat gyújtottak, a fegyveresek a fegyvereket készenlétben tartották, de nem vették elő, és így léptek ki a város szélén levő házukból. Antoine gyalog vitte őket, bár lovon, vagy csónakon is el tudtak volna menni a bazilikához, a gyalogutat látták a legbiztonságosabbnak. Ló, meg nem volt náluk annyi.
Eléggé a város szélén helyezkedik el a házuk, így nagy utat kellett megtenniük. Velencében éjjel is elég sokan jönnek-mennek, nagyobb csapatok is, így sem az örömlányoknak, sem a tengerészeknek nem volt szokatlan hogy fegyveres csapat vonul el előttük, a rosszban sántikálók meg úgy látták, jobb ha elkerülik őket.
Kellett egy kis idő, míg a csapat a szűkebb utakkal rendelkező belvárosba ér, itt már tömörültek, jobban is figyeltek. Már kezdtek megnyugodni, hogy megelőzték ellenfeleiket, azt egyikük sem vette észre, hogy a magasból figyeli őket valami, illetve mindig a közelükben fodrozódik a csatorna vize, bármerre is járnak.
Az egyik hosszabb hídnál, aztán, mikor a követ magával cipelő Trebonius a híd közepére ért, egy csáp csapott ki villámgyorsan a vízből, és ragadta meg a varázslót, hogy berántsa magához. Kadának és Commodusnak volt annyi lélekjelenete hogy megragadják a varázslót, de a környező háztetőkről, csónakokból, a híd folytatását jelentő kis térbe csatlakozó utcákból emberek támadtak rájuk.
Keserves harc kezdődött, ráadásul még két csáp csapott ki a vízből, és ragadta meg Kadát és Commodust is, mindhármukat felborítva, a víz felé húzva. Most már elengedték Treboniust, Kada a saját lábát megragadó csápot csépelte, Commodus a testvéréét, míg Angelina Commodusét, ezzel el is zárva a hidat, kettéosztva a csapatot. A mögöttük levők az íjászokat, gondolán érkezőket tartották fel, míg a hídon már átjutók voltak rosszabb helyzetben. Itt Chrisagon, Dmitrij és Andrzej és Uzor védte a hídon levőket. Ráadásul őket nem is csak emberek, hanem a pokolnak valamilyen, számukra ismeretlen háromkarú lényei is támadták.
Sok sérülés, és két fegyveresük halála árán sikerült tovább jutniuk, most már futásban haladva a bazilikához.
Kiérve a Szent Márk térre, még megkerülték az ide benyúló öblöt, mely a teret kétfelé osztotta, majd rohantak a templomhoz. Magába a templomba csak Antoine, Trebonius, Chrisagon, és csatlósaik mentek be, óvatosan, varázslattal nyitva ki az ajtót, a többiek a templom előtt maradtak, hogy védjék, míg lehet. Ez nem tartott sokáig, a térről több irányból is a pokol különböző hatalmai közeledtek a csatlósaikkal együtt, köztük két nefilim is, kitárt fekete szárnyukon ereszkedtek le a térre, így hőseink behátráltak a templomba.
Most már, a tér szélén álló harangtoronyban is feléledtek az őrök, a szomszédos palotában is riadót vertek.
Bent a templomban sötét volt, csak a magukkal vitt fáklyák nyújtottak valamennyi fényt, de a társaság haladt az oltár felé. A két varázslót majdnem ledöntötte a dominimum hatalma, ami itt a maximum volt. Szédelegve haladtak előre az oltárhoz, amit azonban nem bírtak felnyitni.
Az ajtón berontottak a többiek is, menekülve, mögöttük az erősebb hatalmú démonokkal, akik most már őrjöngtek, de a csapat szerencséjére a templom hatalma jelentősen lelassította és gyengítette őket.
Ismét egy angyal érkezett a segítségükre, az nyitotta fel a sírt, ahová Trebonius gyorsan beejtette a bebugyolált követ. Azt el sem mondta a többieknek, milyen kísértések érték, milyen ajánlatokat kapott útközben, amelyek majdnem megingatták.
A templom belső ajtaja is kivágódott, éles, fehér fénnyel rontott be Castello püspöke, aki éppen a városi palotájában tartózkodott, több másik papjával egyetemben. Még látták a pokol lakóit, amint a turba csapatával harcolnak, látták az oltár felett az angyalt, majd hirtelen mindennek vége lett. Az őrök először körbevették a behatolókat, de Lucius és Antoine a püspöknek gyorsan elmagyarázták, hogy a társaikat, - akik egy értékes ereklyét hoztak magukkal a Szentföldről, onnan kimenekítve azt - megtámadták a pokoli seregek, így kénytelenek voltak bemenekülni a templomba, ahol egy angyal volt a segítségükre.
Készülve arra, hogy a bejutáshoz le kell kenyerezniük valakit, magukkal hozták azt a díszes ereklyét, melyet Commodus hozott haza a harmadik keresztes hadjáratból. Ez a Hét Szent Alvó egyikének a saruja volt (természetesen hamis ereklye), amely rendelkezett a türoszi püspök hitelesítésével is.
Az őrök is beszámoltak arról, hogy a lovagok és kísérőik menekültek a templom felé az ördögöktől üldözve, így a püspök máris más hangot ütött meg kedves barátaival, akik ekkora veszélynek tették ki magukat, természetesen felajánlva, hogy átveszi védelemre és megőrzésre a drága ereklyét.
Végül a képeken a híres velencei épületek a XIII.századi formájukban, a bazilika belseje és a sír, valamint két palota, amik még jól megőrízték a XIII. századi formájukat.
